Két év lezárult...

Véget ért az utolsó tanítási napunk az osztállyal...

Azon gondolkozom, hogy csak nekem nem akar leesni, hogy vége? Nincs tovább? Ennyi volt?
Két év, teli kapkodással, küszködéssel, "szenvedéssel", mégis életem legszebb két éve volt. Legszebb, mert azzal kezdődött, hogy a tanév előtti napon megnősültem, majd elindultam azon az úton ahol most vagyok. Minden szabad kedd és csütörtök este mentem be az órákra, akár kipihent voltam, akár fáradt, akár volt kedvem hozzá, akár nem. (Ide beszúrok egy kis őszinteséget: Volt amikor olyan szinten kimerült és kedvetlen voltam, hogy mindenkinek jobb volt, hogy itthon maradtam.) A lényeg, hogy mentem, csináltam, és végigcsináltam. Nem csak én! Szép számmal kezdtük a tavalyi évet, sajnos páran estek ki, és némileg őket pótolva voltak később érkező új osztálytársak, de végigcsináltuk. Egyéni öröm, hogy akikkel összebarátkoztam, azok a végéig kitartottak. Nekünk már csak az érettségi van hátra.
Persze volt akit sikerült a két év alatt megbántanom, vagy épp nem voltam számára szimpatikus, vagy összetűzésünk volt... Sajnálom, de nem azért vagyok, hogy mindenkinek jó legyek. Azért remélem ez az ellenszenv egyszer elmúlik. :)
A tanárainknak pedig ezúton szeretném megköszönni a két éves mindennapos ténykedését, részükről sem kis teljesítmény, hogy a nappali tagozatos tanulóik és egyéb feladataik mellett még volt energiájuk velünk is foglalkozni. Jöttek és próbáltak tudást átadni, akkor is, amikor este 6-7 óra magasságában már jobbra-balra dülöngéltünk a fáradtságtól. Türelemmel voltak felénk, amikor bődületes hülyeséget mondtunk, írtunk és az utolsó órákon is amikor kérdeztünk nem láttam aggódást a szemükben. Valahogy biztató és optimizmussal tölt meg.
Ha már köszönetnyilvánítások, akkor nem hagyhatom ki az osztálytársakat, akikkel a gondolat és információ csere, a közös tanulás segített idáig eljutni, csakúgy, mint a barátok támogatása és a türelmük, hogy ha bárkihez fordultam segítségért, nem elzavartak, kioktattak, sőt, türelemmel magyaráztak.
Ironikus köszönés jön, mert sokat köszönhetek édesapámnak, aki a kezdetekben nem hitt benne, hogy megcsinálom, legalábbis nem úgy hangzottak a szavai, mint aki hisz bennem és pont ezzel váltotta ki a dacot, hogy na pedig én már csak azért is megmutatom neki és kiharcolom, hogy büszke legyen rám. (Tudom-tudom, büszke ő így is, mert melyik szülő nem az a gyermekére, de hát akkor is na! :) )
Végül, de nem utolsó sorban, direkt a végére hagyva köszönhetek rengeteget páromnak, akinek aztán tényleg sokat kellett elviselnie. Nyűglődést, hisztit, és kishitűséget. Segített, ha kérdeztem jött és elmagyarázta amit tudott, türelmesen meghallgatta, ha a magyar beadandót háromszor olvastam fel neki és nem vágott ki az ablakon. Kitartott és megoldást keresett amikor úgy éreztem, hogy több információt nem vagyok képes befogadni, sőt az eddigi tudásra sem emlékszem. Sikerült neki! És az utolsó napon vacsora mellett egy kis aprósággal lepett meg.

Ezzel az aprósággal szeretnék itt elköszönni az osztálytól: